2011. május 4., szerda

7. fejezet - Titok

Csodálatos Kitti munkája!

7.fejezet

Ki ne add a titkomat



Adam Cullen szemszöge

Irina… olyan gyengéd volt, mint egy madár, mégis, vadság is maradt benne, akárcsak egy tigrisben. Nagyon jól csinálta a dolgát, tökéletes partner volt. Teste könnyű volt, akár a hab, kecsesen mozgott, bármit is csinált. Nem kerülte a szemkontaktust, amelynek kifejezetten örültem, így legalább tudtam, hogy nem csak szórakozik velem. Az is jó volt, hogy mindketten közel egyszerre értünk el a tetőpontra. Utána szépen lassan mellém, jobban mondva a karjaimba feküdt és csak azon tudtam gondolkodni, hogy milyen szerencsés is vagyok én. A plafont bámultam, amire képzeletben kivetítettem újra meg újra a kedvenc pillanataimat. Aztán a karjaimban megmozdult ez a csodás, fantasztikus nő. Ránéztem és a két gyönyörű szemével találkoztam. Percekig meg sem mozdultunk, csak hagytuk, hogy megpróbáljunk betelni egymással. Ez nem ment, végül egy búgás miatt, amit a lenémított telefonom adott, félbeszakadt a pillanat. Próbáltam úgy tenni, mint aki észre sem vette, de tudtam, hogy Irina úgyis hallja, de hátha ő sem vesz róla tudomást, mint ahogy én sem. Végül a könyökével jelezte, hogy menjek már, mire felnyögtem, azzal a kis gonddal, hogy nem a gyönyörtől, mint az elmúlt órában, hanem a kellemetlen mozgástól. Elvonszoltam magamat a földön heverő farmer nadrágomig, majd kényelmes magasságba magamhoz emeltem. Beletúrtam abba a zsebébe, ahonnan hallatszott a kis zummogás. A kezem beleütközött egy összegyűrt papír zsebkendőbe, egy fél csomag rágóba, a kocsi kulcsaiba, végül pedig a telefonba. Reménykedtem, hogy leteszi mire kiveszem, hisz már majdnem egy perce csörgött. Sajnálatos módon ez nem történt meg, és szomorúan vettem észre, hogy a kijelzőn Edward száma van.

  • Igen? – kérdeztem kellemetlenül. Nem örültem, hogy pont az előtt a lány előtt kell vele beszéljek, akit imádtam.

  • Szia, figyelj, az a gond, hogy el kellett jöjjek otthonról. Mi lenne, ha beugranék hozzád egy pár órára? – úgy hallottam a hangjából, hogy nemleges választ nem fogad el.

  • De több óra mire ideérsz autóval, akkor meg fölösleges nem igaz? – próbáltam elterelni ettől a gondolattól.

  • Azzal igen, csakhogy én most saját lábon járok, emberek is alig vannak, a nap sem süt olyan nagyon – önelégülté vált a hangja. Megérezte, hogy nem akarom ezt az egészet, de persze ő megtalálja a módját. Szülők. Idegesítőek.

  • Értem. Várjunk csak… - hasított belém valami gyanakvásféle. – Mit tettél, hogy kirúgott anya?

  • Mi van?! – értetlenkedett. Tyű, ez kezd egyre inkább az én elméletemet támogatni.

  • Szóval, komolyan kirúgott?

  • Nem, nem, dehogyis! Csak meglepett, hogy ez egyáltalán az eszedbe jutott!

  • A tagadás a bűnt erősíti – figyelmeztettem. Igazából ismertem annyira, hogy tudjam, nem csinált semmit, de zavarba akartam hozni.

Emellett láttam, hogy Irina is jól szórakozik. Ott feküdt az ágyban, velem szemben, testét csak egy vékony, selyem, aranyszínű takaró fedte el a külvilágtól. Legszívesebben megcsókoltam volna, de még mindig a tutyi-mutyi apámmal kellett beszéljek, aki kezdett már kissé idegesíteni. Viszont közben végig szemezgettem az én kis cicámmal, aki úgy szintén várt vissza, ugyanis, amikor csak rá néztem, maga mellé mutatott, kacsintott, vagy csak a kezét nyújtotta, mint egy kis hercegnő. Az első ilyen karnyújtásra odamentem, megcsókoltam a puha kézfejét, de amikor már hajoltam volna el, akkor megszorította a kezemet és maga mellé próbált fektetni. Persze gyorsan hátrébb léptem kettőt és mosolyogva intettem, hogy ezt nem szabad csinálni. Erre ő csak elővette a szexis nézését, és megrángatta a vállát. Nagyon aranyos volt, igazi macskanő.

  • Én nem tagadok! – szólalt meg hirtelen apám. – Egyszerűen csak megleptél és kész! Éppenséggel Bella küldött el, mert a testvéreddel akart beszélgetni anélkül, hogy én meghalljam, de nyugodtan mondogasd még, hogy az én hibám, aztán nem is látogatlak meg!

  • Jól van már, nyugalom… - akartam csillapítani, de nem volt sok sikerem benne.

  • Nincs nyugalom! – ordította.

  • Jaj, ne túráztasd már magad, apa. Tudod, béke és szeretet, és a többi. Nem erre tanítotok minket? – kérdeztem és tudtam, hogy ezzel elértem a kívánt hatást.

  • Rendben van. Lehiggadtam. Csak tudod félek, hogy valami nagy gond van Emmával, vagy nem is tudom… - bizonytalanodott el. – Olyan, mintha mindenáron titkolni akarna valamit.

  • Fogalmam sincs, hogy mi lehet az – újra kacsintottam Irinára, aki a haját hátra dobta, így jobban látszódott… a tökéletes bőre.

  • De mindegy is. Mik ezek a hangok, amik tőled jönnek? Ki van még a közelben? – kérdezte és bennem egy pillanatra megállt az ütő. Nem jöhet rá, hogy Irinával komolyabb kapcsolatot ápolok. Nem, nem és nem! Még ha anya tudná meg, de apa?! Ez milyen… uh… nem akarok belegondolni sem, mi történne akkor. És mi lesz, ha idejön? Oké, nem szabad, hogy ide érjen, vagy különben nekem annyi.

  • Semmi, csak Irinával beszélgetek. Más nincs itt, Elezarék vadásznak valahol, de vele is jók a témák. Gondolom azt hallod, ahogy néhány dolgot mozgat, mert már kezd unatkozni. – Nem átlátszó nagyon, ugye?

  • Aha, értem. Akkor figyelj, egy olyan fél óra és már hallani fogtok – jelentette ki, majd csak egy kis süvítést, végül pedig a vonal pityegését hallottam, majd a vonal szakadást.

Felnéztem az én édesemre, akinek tekintete ugyanolyan lemondó volt, mint az enyém. Nem nyújtotta utána ki többet a kezét felém, hanem kiszállt az ágyból és a toppot egy szempillantás alatt felvette. Mielőtt még késő lett volna, odasétáltam mögé és segítettem neki megszabadulni attól a fránya ruhától, amit nem rég magára akasztott. Gondoltam, hogy fél óra még sok idő, kicsit még maradhatunk az ágyban.

Felöltöztünk és egyeztettük, hogy mikről beszélgettünk, na meg persze azt is, hogy a történtekre gondolni nem szabad. Pár pillanattal azelőtt, hogy meghallottuk volna az apámat, megcsókoltam. Teli volt szenvedéllyel, ami miatt kezdtem gyűlölni a helyzetet, hogy Edward jön és elveszi a lehetőséget előlünk és a boldogság elől.

Mikor megérkezett én a kanapén ültem, Irina pedig az ajtót nyitotta ki. Beinvitálta, megköszönte a látogatását, majd leültette hozzánk. Nem gyanakodott, nem is látszódott rajta, hogy lenne bármi ilyesféle ötlete. Beszélgettünk egy keveset, röhögtünk. Megerőltető volt nem egymásra nézni, - főleg, abba nem mertem belegondolni, mi lesz, ha Irina nem tartja a gondolatait egy biztos ketrecben-, amikor pedig mégis kellett, hiszen az már eléggé feltűnt volna, ha nem tesszük, akkor pedig ne azonnal a másik nyakába ugrani. Valahogy nem tudtam megérteni, hogy mit tehettem, amiért ilyen büntetést érdemlek! Végül, egy olyan jó óra múlva végre felállt és kijelentette, hogy ő megy. Úgy tettünk, mint akik nagyon sajnálják, sőt, megpróbáltuk marasztalni is, - leginkább Irina, - de mázlinkra mindenre nemet mondott. Irina még egyszer megköszönte a látogatást, és elmondta, hogy mindenképpen szól a családjának, hogy jöjjön vissza anyáékkal. Végül elmosolyodott, utoljára elköszönt, majd futásnak eredt. Mikor már egyikőnk sem hallotta őt, tudtuk, hogy még mindig rengeteg időnk van a többiek megérkezéséig, ami arra a következtetésre vezetett, hogy az ágyat fel kéne melegíteni kissé.


Bella szemszöge

  • Tudod mi… - sütötte le a szemét. – Próbálkozott már, de én még nem akartam, meg nem is éreztem semmit. Így pedig egyáltalán nem volt kedvem hozzá, de ő nem erőlteti.

  • Huh, örülök – mondtam megkönnyebbülve. – De, amíg nem állsz rá készen, addig ne is kezdd el! Ó, és apád ne tudja meg, hogy ilyen tanácsokat adogatok neked, mert a végén még baj lesz belőle. Ismered milyen, nem igaz? – mosolyogtam felé.

  • Persze – mosolygott vissza, majd egy kicsit újra elkomorodott. – De mi van akkor, ha én szeretném, de még nem állok rá készen? Mármint… most már akarom. Csak nem tudom, hogy jó lenne-e.

  • Öhm… Nem tudom, hogy erre milyen választ adhatnék. Igazából… - kerestem a szavakat. Azt akartam neki megmondani, hogy ne tegyen semmi hülyeséget, hogy ne feküdjön le senkivel, mert abból nem fog semmi jó kisülni. Viszont nem akartam ezzel azt kockára tenni, hogy esetleg úgy érzi, be akarom zárni egy kalitkába, amivel mindenben megakadályoznám. Meg persze rögtön úgy értelmezné, hogy azért nem akarom, mert még túl fiatalnak tartom hozzá.

  • Igen? Mi az? – kérdezte csillogó szemekkel.

  • Hát… szerintem… - sóhajtottam, majd beláttam, hogy muszáj lesz bele kezdenem. – Nos, ha még csak akarod, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy megértél rá. Várj, amíg úgy érzed, hogy a tested is jó hozzá és nem csak a vágyaid. Persze megértem, ha végül azok nyernek, de ellenezném, sőt, ellenzem is. Szerintem ennél okosabb vagy és nem akarod te sem, meg én sem, hogy a végén a csalódás legyen. Ugye? – néztem rá kicsit félénken. Nem akartam magamra haragítani, egyáltalán nem.

  • Most te kis híján lehülyéztél… - kezdtem pánikolni, hogy rosszat mondtam. – De értem, hogy mit akarsz. – Sóhajtott egyet. – És bár nehezen mondom ki, de igazad van.

  • Tényleg? – lepődtem meg. – Mármint persze, tényleg.

  • Vicces amikor zavarba jössz! – nevetett. Én is vele együtt tettem ezt, majd folytattuk a pakolást.

De közben újra és újra visszatért egy gondolat. Túl egyszerűen ment, mi van, ha nem mondott igazat? Áh, Bella, higgy neki! Nem tenne veled ilyet!


Fél órával később

Arra lettünk figyelmesek, hogy Edward lépéseit hallottuk meg. Egymásra néztünk, tudatván, hogy nem beszélünk semmiről. Amint belépett rögtön figyelni kezdett minket, hátha el mondjuk, vagy legalább utalunk rá, mi történt kettőnk között. Mikor észrevette, hogy semelyikünk sem mond semmit észrevettem, hogy előveszi a gyerekes kis énjét, és hisztizni kezd. Mint akinek nincs jobb dolga! Felhúzta az orrát, száját halványan összeszorította. Ez valószínűleg nem tűnt fel lányomnak, de én annál jobban ismertem és tudtam, hogy mit csinál. Hiába, nem tehettem róla, kuncognom kellett. Emma nem értette, hogy miért, így csak furcsán nézett felém, de különösebben nem foglalkozott vele. Edward viszont még csúnyán is nézett rám, ami még aranyosabbá tette az arcát.

Utána nem csodálhattam már túl sokáig, mert fent kellett kipakolnom egy-két dobozt. Nem is tudtam, pontosan mi volt beléjük téve, mert azokat Edward csomagolta. Az elsőben mindenféle Alice által bepakolt ruha – ebből rájöttem, hogy ezeket biztos nem az én kis férjecském rakta össze. Főként azért nem, mert az aljára be volt süllyesztve néhány nem éppen kellemes tárgy, amelyeket összefoglalóan úgy lehetne leírni, hogy Emett. Volt ott minden. Bilincs, korbács, valami gömb, ami egy láncon volt és a képek szerint ezt a szájba kellett helyezni, és ezek persze mind több féle színben. Akadt ezenkívül még óvszer, minimum négy ízben. Minek ezeknek ízesítő? Főként menta-lime? Ilyet komolyan, honnan szerez?! És volt még egy, amit azon nyomban ki dobtam a szemetesbe, még pedig egy felfújható baba. Szerintem nem lesz rá szüksége Edwardnak, mert ha igen, akkor már régen rossz… neki. Nem igazán értettem, hogy egyáltalán, hogyan gondolta, hogy ezt mi használni fogjuk? Se nem vagyunk perverzek, de még ha ki is próbálnánk őket egy perc alatt az összeset tönkre tennénk. De… várjunk csak… ha ezeket ők használják, mégis hányszor megy a szex boltba… naponta?! Van törzskártyája is? Vagy nem adnak neki, mert belőle finanszírozzák a nyaralást? Oké… ez lesz az első téma, amiről soha, de soha nem fogunk beszélni, vagy kérdezni előtte.

Ekkor egy nyavalygós hangra lettem figyelmes. Emma és Edward újabb csatája zajlott a földszinten. Unatkoztam így pont jókor jött, ezért hallgatózni kezdtem, közben úgy téve, mint aki teljesen bele van feledkezve a munkába.

  • Apa, nem kényszeríthetsz ilyenekre! – nyafogott a kislányom.

  • De, igenis megteszed! Ha én mondom, mindenképp! – mondta erélyesen és ellentmondást nem tűrő hangon Edward.

  • Nem, tudod jól, hogy semmi kedvem az egészhez, nagyon is jól tudod, hogy nem akarok pom-pomlány lenni!

  • Mi bajod van vele? Legalább mozognál, elfoglalnád magad és megmutathatnád, hogy milyen ügyes vagy, emellett pedig kell a plusz munka, mert az iskola az olyan diákokat szereti, akik nem csak lazsálnak – Ebben egyet értettem vele. Nem is értem, hogy ezt eddig miért nem vitattam meg Emmával.

  • Jó, ezt felfogtam, de nem lehetne valami mást? Nem akarom ezt az egészet! – ismételte önmagát. Közben egy újabb doboz óvszer került a kezembe, amelyek még jobban ízesítettek voltak.

    De nem csak ez fogta meg a figyelmemet, hanem, hogy rá volt írva valami, amitől majdnem dobtam egy hátast: A gyerekeknek!

    Emmett, ígérem neked, halott ember leszel – vicsorogtam gondolatban.

  • Miért, mi bajod van vele?

  • Az, hogy nem tetszik az egyenruhájuk, semmi szépség nincs bennük, és emellett még élénk piros is az egész. Ez a legszörnyűbb, ami csak történhetne velem, hogy mindenem ilyen színű legyen! Mert itt nincs színkombináció, nem, itt a zokni is, meg a hajgumi is ugyanolyan! Te sem akarhatod, hogy így álljak ki az emberek elé és Alice is beleőrülne! – Emma még nem tudta, hogy az ilyenek nem igazán hatják meg az apját. Persze, mindig tanul az ember, nem igaz?

  • Ez nem kifogás! Nem az számít, hogy milyen vagy kívülről, hanem, hogy mit tudsz nyújtani. Ha igazán jó vagy, kitartó és látszik rajtad, hogy akarod és szereted, akkor nem azt fogják nézni, hogy miben vagy.

  • De nem várhatod el, hogy mindennap olyat viseljek, amitől elhányom magam!

  • De, de, megtehetem.

  • Akkor te miért várod el, hogy… - ami innentől jött megbénított, úgy éreztem, hogy valaki szíven döfött. Hogy ott helyben meghalok. - … elhitessem anyával, hogy élnek a szülei?!

2011. április 23., szombat

Késés

Tudom, hogy mennyire bűnös vagyok - így kezdem mindenféle köszönés helyett, mert ez most helytállóbb.
Az ok, hogy miért nincs már két (TE ÚRISTEN!) hónapja friss, annak az az oka, hogy elakadtam. Meg van a történet vége, jelenetek a közeljövőből elmentve, megírva egy külön mappából, de az, hogy ezt a fejezetet összehozzam, az nem ment. Hihetetlenül tehetséges vagyok a bénázásban. Ami késik, viszont az soha nem múlik. A héten friss, pontos időd nem tudok, mert tanulnom is kell (ez az egyik oka annak, hogy nem vagyok aktív, nagyon keményen fogtak ebben az évben) illetve a barátaimmal is foglalkoznom kell. Kizzym már második napja volt 14 órát velem.
Na, lényeg a lényeg: Alice jön - maradj velem.

És holnap vagy már lassan ma, Húsvét, amelynek keretén belül játékot rendezek egy fantasztikus nyereménnyel. Részletekért lesd a facebook oldalam.
Áldott ünnepeket!
Alice

2011. február 21., hétfő

6. fejezet - B. F.

Na, hát itt vagyok. Szégyellem magam, gondolom sejtitek miért..., na mindegy. kitörtem az írói válságból, ez a lényeg, nem? :D Remélem tetszetős, innen üzenem Kizzynek, hogy IMÁDOM, és köszönöm a közreműködést. Kitaláljátok honnan írta ő? :D Puszi: Alice

6.fejezet
Bizonyos fény


  • Emma! - sóhajtottam.

Elegem volt abból, hogy üvöltözzek, mint aki egy brazil-szappanopera főszereplője. Komolyan kezdem így érezni magam.

  • Elmondanád miért lökted ki a testvéredet az ablakon? - tettem csípőre a kezem.

  • Kösz, Anyu a megértést. Én is szeretlek – panaszkodott a fiam, aki lesöpörte magáról a szilánkokat.

Edward ismét nem szólt semmit. Szerintem ki akart belőle maradni. Puha p...

  • Ezt megcsinálod – mutattam az ablak felé.

  • De...

  • Nem érdekel, hogyan, mivel. Leszarom, Emma. Egy órán belül legyen meg. Utána szépen összepakolsz a bátyáddal karöltve, és indulhatunk! - utasítottam.

  • Anyu!

  • Emma. Mondtam valamit. Ne akard, hogy kijátsszam az „anyád vagyok” kártyát.

  • És a koncerttel mi lesz?

  • Ja, hogy az? Még mindig nem felejtetted el?

  • Mi van?!

  • A viselkedésed alapján örülj, hogy csak ezt vonom meg tőled.

  • Ezt nem teheted – nézett rám dühösen.

De utálok keménykedni...

  • Csak csináld, oké?

Morgott az orra alatt, de végül is fogott egy seprűt és nekiállt takarítani. Esme segíteni szeretett volna, de szúrósan néztem rá. Ezt Emmának kell elintézni. Ő okozta.

  • Veled még számolok! - suttogtam Edwardnak, Emmett pedig felnevetett.

  • Nem fogod hallani – adtam tudtára a kegyetlen igazságot.

  • Mert?

  • Mert ezután elköltözünk. Rémlik?

  • Ne csipkelődj, Bella.

  • Bocs – mormogtam. - Edward, elintézted a csomagolást?

  • Aha.

  • Akkor mehetsz pakolni az autóba.

  • Papucs – tátogta neki Emmett, miután férjem elindult.

  • Te pedig segíthetsz neki – emeltem meg a szemöldököm.

  • Ijesztő vagy.

  • Tudom.

Értelmiségi beszédekben sohasem Emmettel voltam a toppon.

  • Kérlek – tettem hozzá.

  • Sokkal jobb! - paskolta meg a fejem, majd Edward után elegyedett.

Figyeltem kislányomat takarítás közben. Annyira szerettem volna neki segíteni. Én szúrtam el. Nem tehetem vele... - haraptam az alsó ajkamba.


Egy óra alatt minden helyreállt. Mondhatni. Emma szépen feltakarított, kihívta az üvegeseket -, de a problémájáról még mindig nem akart beszélni nekem.

Chris a kérésemre csendben távozott, Edward pedig mindent előkészített az indulásra. Szegény, még nem tud a tervemről, de úgy is az lesz amit én akarok.


  • Nos, Család, történt egy kis változás. – fordultam Edward, és a gyerekeim felé. – Eddig ugye, úgy volt, hogy mentek Denaliba, de nem. Úgy gondolom családterápiára van szükségünk közösen.

Edward elképedve bámult rám, de csöndre intettem.

  • Miért? – kérdezte Adam.

  • Mert – ismételtem magam - most arra van szükségünk, hogy egymással legyünk. – Nem vártam válaszokat, nem is fogadtam el, ehelyett bementem a volt szobánkba, majd újra mindent átnéztem, az összes csomagot.


Mindent bepakoltunk, két autóban el is fértünk. Az út nem volt olyan hosszú mint amire számítottam, bár az sem zavart volna túlzottan. Egy dolog nem hagyott békét. Úgy megszoktam, hogy a gyerekeim, akárhová mentünk együtt, ott voltak a hátunk mögött. De most a másik kocsival jöttek, így nem láttam, ahogy lányom teljesen elmélyedve bele van merülve a telefonjába, hogy Adam végig az utat kémlelte feszülten. Furcsa, de még az is űrt hagyott bennem, hogy az állandó veszekedéseiket hallgassam. Pedig az máskor idegesített, azt hiszem az ember akkor érzi csak valaminek a lényegét, ha már nincs meg. A harmóniára gondoltam. Így vagyunk ezzel mi is. De legalább a jó látásomnak köszönhetően mindent figyelemmel végig tudtam kísérni a gyerkőceimre a másik autóban.


Nem sokkal később megérkeztünk. Gyönyörű volt a házunk, kevésszer merészel álmodni ilyenről egy ember. Nekem is már-már túl szép volt. Fekete, vékony, alacsony kerítéssel volt körbevéve az egész, amit belülről gyönyörű zöld fű terített be. A tető olyan nagy volt, hogy befedte még a teraszra vezető kis lépcsőket is, ezért fatörzsek támasztották meg. A ház kívülről nagy, különböző alakú téglákból állt. Maga az egész hatszögű volt, aminek a közepéből kiállt a kémény. Csodálatos volt, nagyon hálás voltam Esmenek. Arcomra ráragadt a mosoly.


Az út az ajtóig kövekkel volt kirakva. Már elindultunk a csomagjainkkal, mikor észrevettem, hogy Adam nem követ minket. Visszafordultam, egyenesen a szemeivel találkozva. Nem tudom miért, de picit meginogtam. Mintha csak rám ijesztett volna. Bár, lényegében ez így is volt, hiszen szemeiben valami kis félelmet láttam, ami egyáltalán nem tetszett. Mondjuk melyik szülőnek tetszik, mikor a saját gyerekéről van szó? Emma a szobájába akart menni, ezért eligazítottam, mire ő szó nélkül felfutott két, hatalmas bőröndjével. Ezután Adamre emeltem a tekintetem.


  • Szóval…- kezdte elnyújtva a mondandóját. Ettől a ponttól már nem riadva voltam, hanem teljes mértékben gyanakodni kezdtem. – Arról lenne szó, hogy elmennék pár napra… vagy hétre – motyogta.

  • Hová? – kérdeztem anélkül, hogy bele gondoltam volna jobban a szavak jelentésébe.

  • Denalliba – vágta rá gyorsan, de a végére elhalkult. Hallottam, hogy Emma felhorkan az emeleten, amit nem tudtam mire vélni. – Hiányzik Eleza.

    Nem tudtam mit válaszolhatnék, így a döntést Edward kezébe adtam. Vagyis intettem neki, hogy ez az ő köre lesz. Kíváncsi voltam, hogy mit felel, ezért ott maradtam. Míg ők szempárbajt vívtak, amit néztem, hallottam, hogy Emma a szobájában szerencsétlenkedik, ami miatt egyre türelmetlenebbül vártam férjem válaszát.

  • Oké, menj, de ne maradj túl sokáig, egyben akarjuk látni az autódat, mert nem finanszírozunk egy másikat. Értve vagyok? – kérdezte Adamtől az apja.

    Ő csak bólintott, majd gyorsan bepattant az autójába és elhúzott. Jellemző. Még csak el sem köszönt. Kitől örökölte ezt? Soha, de soha, de soha, egyszer sem csináltam ilyet. Genetika, ki érti ezt? Megcsóváltam a fejemet, majd a többi bőrönddel együtt lányom után vettem az irányt, miközben fejben végig Adam viselkedésén dühöngtem.


Az ő szobája a második emeleten volt. Egy csodálatos faágaknak tűnő lépcsőn kellett felmenni. Úgy éreztem, mintha egy kis madárka lennék, aki a boldogságtól mindjárt dalra fakad, és ezt koronázza meg egy kis szökdeléssel. Bevittem lányomnak azt az egy kis táskáját amit hozzánk rakott be. Mikor benyitottam elképesztő látvány tárult elém. Minden a kedvenc színe különböző árnyalataiban tükrözött, így kicsit az volt az érzésem, mintha a tengeren utaznék, ugyanis ez a kék volt. A szoba közepén egy kör alakú ágy foglalt helyet, aminek a közepén lányom ült elmélyülve. Közelebb mentem hozzá, mellé ültem. Csak akkor figyelt fel rám. Nem beszéltünk semmit, de látszott rajta, hogy mondani akar valamit.


De ekkor bejött Edward.


  • Áhá, tehát itt vagytok! Bella, tudnánk beszélni egy kicsit… kettesben? – hangja komoly volt, mégis láttam a szemében egy bizonyos fényt megcsillanni. Gondolkoztam mit válaszoljak, de Emma beelőzött.

  • Bocs Apu, de már velem beszélget – mondta ki határozottan.

  • Ugyan már, még egy szó sem hagyta el a szátokat – próbálta magát előtérbe helyezni. Tipikus pasi, nem bírja elveszíteni ha a játéka másé.

  • És? Ti sem szoktatok csak szavakkal beszélgetni, tudtommal van testbeszéd is, amit ti is használtatok már… khm… helyzetekben – Lerítt az arcáról, hogy itt magára és Adamre gondol. Igaza van, csak nem tetszik a példája. Lehet, hogy már ő is felnőtt ehhez? Remélem még nem.

  • Igaza van Drágám, nála van a pont. Egyébként is, sokkal jobban szeretnék vele lenni. Szóval, addig megtennéd, hogy elmész? – Álltam ki lányom mellett.

  • De… jó… hová? – adta meg magát.

  • Úgy… - gondolkoztam. Vajon mi lehet az a fontos megbeszélni való, amit eddig nem akart közölni. Lehet, hogy Edward miatt van, akkor viszont messzire kell küldeni. De mi van, ha nem? Áh, mindegy, jobb biztosra menni. – ...mondjuk a következő városig. Nem kell, hogy autózzál, megteszi a két lábad is.

Teljesen fel volt háborodva, ami nagyon tetszett. Jót szórakoztam rajta. Mikor már nem hallottam a futását, vagyis elég messzire került, szembe fordultam Emmával. Ő is felém nézett. Láttam a tekintetében, hogy mennyire szomorú, láttam, hogy emellett vágyakozó is. Egy társra éhes szempár volt előttem.

  • Tanácsot szeretnék kérni, Anyu – kezdte el. Ez kicsit meglepett, mert általában a barátnőitől fogadja meg őket, vagy egyáltalán hallgatja meg őket, de engem aztán végképp' nem.

  • Mivel kapcsolatban? – értetlenkedtem tovább. Valahogy úgy nézett rám, mintha ezt nekem magamtól is tudnom kellene.

  • Az első csalódásról kellene. Tudod, nem rég szakítottam a barátommal. – bukott ki belőle. Szemében megjelent egy könnycsepp, de azonnal letörölte. Még jó pár másodpercig nem szólalt meg egyikünk sem. – Akkor tudsz adni, vagy sem? – kérdezte ingerültebben. Neki barátja volt?! Jutott el az agyamig az információ. Mi van? Oké, semmi gond, persze, nagylány már, miért ne lehetne barátja, nekem is volt, vagyis van. Ezt Edward nem tudhatja meg...

  • Először mesélj arról, hogy milyen volt. Addig amíg ezen gondolkodsz hozok neked zsebkendőt. – Ahogy kimondtam máris felálltam, és szinte egy másodperc alatt vissza is tértem egy csomaggal a kezemben.

  • Köszönöm. Szóval úgy hívták, hogy Dánte, és a focicsapatban volt a védő. Nagyon édes volt, és kedves, a haja folyton úgy állt, hogy azt érezted azonnal meg kell simogasd. Annyira helyes volt. Emellett mindig kinyitotta az ajtót, akárhová mentünk, a kabátját is nekem adta, ha fáztam. Mintha csak egy romantikus filmből lépett volna ki.

  • Ó, ez tényleg nagyon kedves. Velem is ezt csinálta apád amikor udvarolt. – Ahogy kimondtam, úgy éreztem, mintha csak a középkorban születtem volna. Úgy beszéltem a kapcsolatunkról, mintha száz évesek lennénk. Francba! Pedig még csak ő annyi!

  • Igen, csakhogy ezek eléggé megváltoztak, mikor elkezdtem korrepetálni több fiú osztálytársamat is. Biológiából… - arca még jobban elszomorodott. Nem tudtam mit tehetnék, ezért csak átöleltem a vállát, másik kezemmel pedig megszorítottam a kezét. Egyáltalán a bioszt hogy értsem?!

  • Folytasd, kérlek.

  • Elkezdett féltékenykedni, folyamatosan jeleneteket rendezett, aztán a végén emiatt szakított velem. Pedig én tényleg mindent megtettem, hogy tetszem Dánténak, de ő elhagyott. De ez még mind semmi! – csattant fel. Lángba borult az egész arca. – Egy fél nap is alig telt el, mit látok? Egy új csajjal sétál, aki százszor rondább mint én… vagy te! Vagy bárki más. És ha ez még nem lenne elég, megtudtam, ő csak jelentet rendezett, miközben már két hónapja együtt volt a csajjal! Most szerinted? Mit érezhettem? Egy ilyen gyönyörűséget dobott egy használt elemre! Mondjuk – hangja lecsillapodott, elgondolkodóvá vált. – utána odamentem hozzá, és jól képen töröltem.

  • Mit csináltál? – kérdeztem volna felháborodva, de jobban bele gondolva én is így tettem volna. Ehelyett inkább elkezdtem tényleg azt csinálni amire megkért. – Szerintem azzal, hogy ezt megtetted már a gyógyulás útján haladsz. És remélem a telefonszámát is kitörölted, még az emlékezetedből is. Ugye? – kérdeztem, kissé úgy, mintha ez magától értetődő lenne.

  • Már igen, de akkor is nehéz. Nagyon nehéz. De nem baj, mert visszaadom amit velem tett. Már én is randizgatok valaki mással. – jelentette ki büszkén. Ez volt az a pillanat, ahol teljesen le voltam döbbenve. Mi van? Már is egy új pasi, akiről szintén nem tudok semmit? Kezdtem kissé úgy érezni, mintha le lennék maradva.

  • És… milyen mély vele a kapcsolatotok?

  • Eléggé. Egy hullámhosszon vagyunk, aminek nagyon örülök. Csupa közös témánk van, nem féltékenykedik, helyes, és azt hiszem teljesen belém szeretett. Ami… kölcsönös. – kacsintott rám. Egy gondolat volt, ami végig járt a fejemben. „Nem, nem amiatt kacsintott, nem, biztos csak félre érted. Úgy van, nem arra értette, nem bolond ő… na jó, de, de akkor sem ilyen helyzetben. Verd ki a fejedből, hogy arra gondolt volna. Hiszen még a fényt sem láttad a szemében, azt a Bizonyos Fényt!”

  • És… khm… eljutottatok már ahhoz a részhez… amikor mindenekben átfut a gyönyör? – nem bírtam a szemébe nézni.

  • Micsoda? Mit akarsz? – értetlenkedett, én pedig egyre zavartabb lettem. – Vagy te most a szexre célzol? Tudod, mi… - lesütötte a szemét.


Adam szemszöge

  • Olyan jó látni, olyan rég találkoztunk! – suttogtam. Nem volt szükség hangosabbra, hiszen majdhogynem összeért az arcunk. – Többiek?

  • Elküldtem őket. Messzire… Úgyhogy most minden a miénk – mondta, majd ajkaimra édes csókot lehelt. Ennél felemelőbb nem is lehetett volna. Mintha csak egy kislánnyá változtam volna, aki akkor kapta meg az imádni való nyalókáját.


2011. január 9., vasárnap

5. fejezet - Ő

Sziasztok! EZT A FEJEZETET NEM ÉN, hanem Hajnal írta meg, aki szívesen segít a blogban. Nekem tetszik amit alkotott, remélem nektek is. Hajnal, majd jelentkezz MSN-en, hogy megbeszélhessük :)

5. fejezet
Ő


(Emma szemszöge)
Ahogy haladtam a kivezető úton, mint eddig az elmúlt három hétben és azon gondolkoztam, hogy miért cseszett ki velem ennyire az élet!
Az, hogy anyámat ennyire átverik, hogy mindenki jó pofizik vele, hogy a tesóm egy utolsó szemét, de ő a jófiú, a kedves, a szófogadó én pedig mi vagyok:a lázadó, a családot megkeserítő, a bunkó, a szemét, pedig ha tudnák, hogy min mentem keresztül! A pasim egy utolsó libáért hagyott el és senki nem vette észre, pedig mikor a legszebb mosolyomat vettem föl, akkor is tudniuk kellett volna, hogy ez csak álca, látszat.
A legundorítóbb emberi tulajdonság a kétszínűség. Mikor egy emberben, akit nem csak ismerősödnek, hanem barátodnak mondasz, feltétel nélkül megbízol benne, kiadod neki magad... És ez az ember aljas és gerinctelen módon ott szúr hátba, ahol neked a legjobban fáj... Ez az életben a legnagyobb csalódás...
És most hasonlót teszek én is. Azt mondják, hogy az ikrek közötti kapocs erős, szoros. Na, akkor mi vagyunk az ellenpélda, pedig emlékszem arra, mikor kisebbek voltunk, mennyi ártatlanság, mennyi könny és fájdalom nélküli pillanat volt, de akkor még nem sejtettem, hogy egy hazugságban élek, amíg Ő fel nem fedte a tényeket, a valóságot. Most érzem igazán, hogy fontos vagyok valakinek.
Ezekkel a gondolatokkal érkeztem meg ahhoz az elhagyatott házhoz, ahol Ő él .Már láttam őt és boldogan rohantam felé.
-Szia!-ugrottam a nyakába, és elkezdtem csókolgatni a nyakát
-Szia, édesem!-mondta ellenállhatatlan hangon.
És láttam, hogy felettébb élvezte, hogy a nyakát csókolom, majd egyre feljebb araszolok, ahol elértem ajkait, és szenvedélyes csókkal ajándékoztam meg őt. Éreztem a puha száját, a nyelvét, ahogy tüzes táncot lejtenek, és ahogy egyre forróbbá vált a helyzet, majd elhúzódtam, mert alig kaptam levegőt. Mindig ezt csinálja velem.
-Jó látni téged. Meddig tudsz maradni, hmm? - kérdezte, majd elkezdett a hajammal játszani, és a játék később átváltozott simogatássá. Ettől mindig beindulok.
-Ezt most ne! Két és fél órám van, és apám amúgy is észrevenné az illatod -mondtam keserű hangon.
-De hát hoztál váltóruhát, nem? -kérdezte reménykedő, ugyanakkor parancsoló hangon.
-Nem. Minek, ha a "könyvtárba"megyek? Ennyire azért ő sem hülye-mondtam ideges hangon. Gyűlöltem, mikor parancsol nekem
-Mondhatom, ez marha jó. Miért nem tudsz figyelmesebb lenni? - kezdett el zsörtölődni.
Erre már bepipultam.
-Na ide figyelj! Velem te ilyen hangon ne beszélj! Nem vagyok a szajhád! Remélem, érthető vagyok. Attól, mert elmondtam neked az egész valós szitut, nem tartozom neked semmivel, úgyhogy vigyázz magadra!
De ezt ő sem hagyta szó nélkül. Megfogta a karomat és szemeivel villámokat szórva közölte,
-Ohh, de hogy nem! Nagyon is sokkal. Mi lenne akkor, ha megtudná a drága apuci, hogy a kicsi lánykája egy emberi vérrel táplálkozóval jár, ráadásul már a fél futball csapat végig ment rajta? Hmmm...
Ezzel meg fogott. Tudom, hogy kár volt elmondanom, de egyszerűen nem bírtam ellenállni neki.Csöndben maradtam, és lehajtottam a fejemet.
Megadtam magamat, pedig ezt hogy gyűlölöm.
-Na, ügyes kislány vagy te - megsimogatta fejemet, majd magához rántott, és elkezdte letépni rólam a ruháimat. Hagytam magamat. Utáltam vele ilyenkor szexelni, nem is élveztem a dolgot, de muszáj volt.
Eközben pedig nem is sejtettem, hogy mi vár rám otthon.

(Bella szemszög)
Még mindig ott álltam szerelmem szemeivel szemben, és láttam, hogy várja a magyarázatot. Kezdett egyre dühösebb lenni.
-Mondanál végre valamit? -kérdezte dühös hangon.
-Mikor begurultam, összefutottam Chrisszel, aki megölelt. Megnyugtatás képp'.
-De mégis miért engeded, hogy ölelgessen? - kérdezte még mindig ugyanolyan hangon.
-Attól mert a feleséged vagyok, nem vagyok a tulajdonod. Megint rád jött a féltékenységi roham? Mert akkor hűtsd le magadat!-mondtam ironikusan. - Semmi okod. Téged szeretlek, de francba. Ezt tudnod kéne.
Majd elviharoztam volna, ha meg nem fog, és nem csókol meg, lábremegtetős módon. Tudja, hogy ez mindig használ. A kis ördög, de majd megtanulja, hogy ezt nem teheti meg ismét, mert már unom, hogy ilyen, és egyedül viszem el mindig a balhét a lányomnak. Na igen, remélem, hogy fent van a szobájában.
-Hmm... ezt vehetem bocsánatkérésnek is? -kérdeztem elfúló hangon. -Tényleg, hol van a lányunk?-kérdeztem tőle félbehagyva a csókunkat.
-Elment a könyvtárba a törijéhez anyagot szerezni-mondta könnyed hangnemben.
- Oh Istenem, hát ezt nem hiszem el, komolyan mondom! Ennyit a következetességről.
-De hát nincs semmiféle beadandó töriből-válaszolta Adam belépve a nappaliba.
-Azt hittem a vámpírok okosabbak. Megtaláltam az egyetlen kivételt? - vontam fel a szemöldököm.
Drága lánykánk ismét átvágta a fejét az apjának. Ez már művészet.
-Ez baromi nagy volt Bella -mondta röhögve Emmett.
-Most már legalább tudjuk, hogy ismét egy újabb papucs férfivel gyarapodott a család.
-Miért, te nem közéjük tartozol?-kérdezte Edward.
-Én ugyan nem-válaszolta Emmett még mindig röhögve, de gyorsan lefagyott a mosoly az arcáról, mert valaki fentről leüvöltött neki, ez pedig Rose volt.
-Emmett! Mégis mi a francot műveltél te a ruhásszekrényemmel? Azonnal gyere föl, mert kinyírlak.
-Upsz! Hát ezt nem úszom meg. Jaj, de jó..-mondta cinikusan, majd felviharzott a szobába.
Azt hiszem, hogy ebből megint lesz egy bevásárló körút.



(Emma szemszöge)
Mikor már egymás mellett feküdtünk, rápillantottam az órámra. Láttam, hogy mindjárt öt óra. Tudtam, hogy ideje indulnom, hacsak nem akarok ezért is otthon kapni.
-Mennem kell -mondtam neki, majd megcsókoltam, és magamra terítettem egy takarót. Nem is emlékszem, hogy hogyan jutottunk el az ágyig. Amíg kerestem a ruháimat, már amelyik épségben maradt, éreztem, ahogy hátulról átölel, és hogy férfiassága enyhén kemény.
-Maradj-kérlelt és maga felé fordított, ezzel is hatást gyakorolva rám.
-Nem lehet, sajnálom-közöltem vele, majd gyorsan a fürdőbe mentem, ahol magamra kapkodtam a ruhákat, és kirohantam. Gyors csókot adtam neki, majd a kocsimba bevágódtam, és már adtam is neki a gyújtást. Kifaroltam, és kétszázzal tepertem hazafelé.
De bár ne tettem volna, inkább maradtam volna Szerelmem mellett.
Mert mikor hazaértem, mindenki a nappaliban csücsült, ami sohasem jelentett jót. Na szuper, már megint mit csináltam? Vagy a család megint költözik? Vagy netalántán a tesómat kell isteníteni megint? Vajon melyik ötletem bizonyul helyesnek?
-Emma, gyere ide azonnal-közölte velem anyám parancsoló hangon. A kis diktátor.
-Mindjárt, egy perc-válaszoltam neki, remélve, hogy időt nyerek.
-Nem mindjárt, hanem most.
-Mondom, mindjárt-válaszoltam neki nyugodtságomat vesztve.
Felrohantam a szobámba, ledobtam a táskámat. Szegény Gucci! Alice ezért megöl majd, de kit érdekel ez most? Magamra kaptam egy fehér pólót és beparfümöztem magamat, remélve, elnyomva szerelmem illatát, majd lesiettem.
-Mi a helyzet? - kérdeztem szenvtelen hangon.
-Nos, az lenne-fordult hozzám anyám. -Hogy mégis miért hazudtál ismét apádnak és nekünk? Mert Adam közölte, hogy nincs is semmiféle töri házi doga. A második: nem gondolsz a családra? Ha valami bajod esne, mi történne velünk? Mindig csak saját magaddal foglalkozol. Unom, unjuk a viselkedésedet, és ahogy viselkedsz másokkal, főleg a testvéreddel, és velem, ezért arra gondoltunk, hogy te és Adam elmentek Denaliba. Rátok férne, hogy ismét összekovácsolódjatok
Erre én csak tátott szájjal néztem, hogy a büdös életbe már! Ezt nem hiszem el, komolyan. Az a rohadt kis himringyó tesóm beköpött. Már ő rá sem számíthatok. Hát a pofám leszakad!
-Nekem meg tudod drága, elegem van abból, hogy Adam mindig a jó én a rossz, pedig ha tudnátok, milyen is ő valójában. De én legalább tartom a számat, és nem hiszem, hogy bármi beszámolóval tartoznék-mondtam mérgesen
-Ide figyelj kislányom, mégis... -szólt anyám felemelt hanggal, de nem hagytam, hogy befejezze. A rohadt életbe már!
-Nem anya, te figyelj ide. Unom az egészet és nem vagyok hajlandó elmenni Denaliba, ahol Irina az a ribanc van, mert az egy kéjenc luxusprosti.Carmenékkel még elvagyok, de ahol Irina van, oda én nem megyek, hogy még Adam mellé még ő is a nyakamon legyen.
-Nem érdekel, akkor is mész. El lett döntve, most pedig pakolj, öltözz, három óra múlva indultok -közölte anyám velem ellentmondást nem tűrően.
Tudtam ezt elveszítettem. Megint, de nem fogom hagyni, majd meglátja...



(Bella szemszöge)
Teljesen felháborított a lányom, és nem csak engem, hanem mindenkit, persze Edward most is hallgatott.
-Te pedig miért nem szóltál megint semmit? Köszönöm, hogy mellettem állsz, ismét-fordultam hozzá dühösen.
-De hát a helyzet magaslatán voltál. Kellett volna valamit is mondanom?-kérdezte nyugodt hangon
-Igen, a francba is, igen-mondtam neki dühösen.
Öles léptekkel pedig kimentem a kertbe, a csengő pedig eközben megszólalt.
És aki ott volt, az Chris volt. Szuper, már ő is...
Féltékenység, hiszti, vita, egy újabb probléma. Visszafordultam, és bementem volna a házba, ha mellettem el nem repül valaki, üveg szilánkok kíséretében.

A következő fejezetet már én írom. Puszi: Alice

2011. január 7., péntek

Blog + infó

Sziasztok!

Tudom, hogy untok, de ismét van egy új blogom. De ez merőben más. Saját sztori. És nagyon érdekelne a véleményetek, mert ez nagy ugrás, és félek. Remélem bejön az alapötlet.

Illetve holnap itt és a jégszíven friss!

2011. január 2., vasárnap

Boldog Új Évet

Sziasztok!
Késve bár, de töretlenül jöttem, itt vagyok, hogy mulasztásomat pótoljam.
Sikerekben, szerencsében, örömben, erőben gazdag, boldog új évet kívánok!
Köszönöm, hogy vagytok nekem!
Alice

U.i.: Sajnálom, hogy késtem, de én még fel sem fogtam, hogy 2011. van. Kicsit új még, számomra :)

2010. december 28., kedd

új blog

Sziasztok!
Puszmóval karöltve nyitottunk egy blogot egy szokásos, sajnos létező problémát boncolgatva.
Semmi sem biztos ott, csak egy valami: ez nem egy szokásos szerelmi történet. Ez az emberi gyarlóságról szól.
http://jegsziv.blogspot.com/